„Én hiszek a szerelemben; a szerelem hordozható varázslat, és ebben egyedülálló. Nem hiszem, hogy a csillagokban volna megírva, de hiszek abban, hogy vér szól a vérhez, tudat a tudathoz, szív a szívhez”

A szerelem érzésének feltérképezéséhez – már hogyha ez lehetséges -, vissza kell nyúlnunk egészen a csecsemőkorig, ugyanis ekkor alakul ki a kisgyermek kötődése édesanyjához. Ez lesz az a mindent meghatározó kapcsolati alap, ami tudattalan mintaként fog szolgálni egész életünkben. Amikor édesanyát említek, mindig arra az elsődleges gondozóra gondolok, aki alapvetően meghatározó szerepet tölt be a kisgyermek életében. Ez a személy természetesen lehet az édesapa, a nagyszülők vagy bárki, akivel a csecsemőnek meghatározó (jó vagy rossz) kapcsolata alakul ki.

Születésünkkor még nem különülünk el a külvilágtól. A testünk és szellemiségünk még egy egység részét képezik, úgy tapasztaljuk magunkat, mint mintha egyek lennénk a körülöttünk élő emberekkel és tárgyakkal. Az édesanyánk hangja olyan, mintha hozzánk tartozna, nem elkülönülve, hanem csak, mint hang létezik. Amit ekkor érzünk, látunk, csinálunk, az csakis egy lehet azzal, amit a környezet is épp tapasztal.

Később fokozatosan kezdünk leválni a környezetünkről. Körülbelül két éves korunkra megjelenik az „én” világa, majd serdülőkorra kialakul az énfogalom, ami mindazon tapasztalataink összessége, amit a világról, különálló lényekként megtapasztalunk. A kamaszkor végére, fiatal felnőttkor elejére már hellyel-közzel tisztában vagyunk azzal, hogy testünk és személyiségünk csak bizonyos korlátok között képes működni, illetve túlélésünk valamennyire a közösségbe, társadalomba való megfelelő beilleszkedésünk függvénye. Kialakuló személyiségünk egyszerre kettős funkciót lát el. Egyrészről megmutatja az egyediségünket, illetve azt, hogy hol végződök én és hol kezdődik a másik, vagyis azt, hogy hol vannak a határaim. Másrészről viszont végzetesnek tűnően elhatárol másoktól, a magányosság és a meg nem értettség illúzióját keltve.

A személyiségünk megtapasztalása együtt jár a másoktól való elválasztottság érzésével. Ebből az izolált magány állapotától aztán szeretnénk elmenekülni. A szerelem lehetősége egyértelműnek tűnő kiutat ígér magányunka. Várjuk, hogy jöjjön végre valaki, aki majd igazán megért (megment), akivel összeköthetjük az életünket és boldogan élhetünk, amíg…  

Vajon természetes vágyunk, hogy szabadulni szeretnénk magányunk börtönéből? Vajon természetes, hogy mindnyájan olyan kapcsolatra után áhítozunk, amelyben lényünk képes lesz eggyé válni egy másik személlyel? Vajon honnan ered ez a természetesnek tetsző vágyunk?

rózsa

„Miféle szellem a szerelem köztünk,

Mint kísértet, néha visszajár,

Úgy tanít, hogy elillan újra,

Valamit elcsen, amitől megfagy a világ.”

Mint már láttuk a csecsemő szinte szimbiózisban él az édesanyjával, környezetével. Ebben a korai létezésben még nincsenek korlátok, határok, csak valamilyen egységes harmónia nyilvánul meg. Amikor szerelmesek leszünk, átmenetileg ugyanezt a harmóniát éljük meg a saját és a másik határainak feloldódásában. Eltűnik az elválasztottság, a magány érzése és az ezzel járó hormonális folyamatok által indukált érzést szerelemként éljük meg. Azonban mindannyian megtapasztaltuk már, hogy ez az egységélmény hosszabb-rövidebb időn belül továbbáll, és mi megint ott találjuk magunkat a hétköznapi teendőinkkel, problémáinkkal. Ahogy éljük a hétköznapjainkat, valahogy megkopik az egységélmény fénye és egyre dominánsabban felszínre tör belőle a személyiségünk, az egyéni belső világunk, a nézet-, és értékrendszerünk. Meg-, megjelennek félelmeink, aggodalmaink, kifogásaink a másik féllel szemben és azok a dolgok, amelyeket hiányolunk a kapcsolatunkból.

Ha ebben az esetben ezt a megkopott, lecsillapodott, hiányoktól terhes nézőpontot helyezzük előtérbe, akkor könnyen előfordulhat, hogy egyre többet fogunk belőlük találni, ami végül a kapcsolat megszűnéséhez, szakításhoz vezethet. Az érzelmek intenzitásának csökkenésével fokozatosan megjelenik a valóság a kapcsolatunkban. Ezzel egyszersmind egy olyan kapcsolódás lehetősége is körvonalazódhat, ahol a realitás talaján maradva tisztán látjuk a körülményeinket, képesek vagyunk megőrizni saját határainkat és képessé válunk a másik határainak a tiszteletben tartására is. Így képesek leszünk független személyiségekként, egyenrangúan megélni a valódi kapcsolódást, a valódi szeretetet. A valódi szeretet legfontosabb ismérve, hogy egy tudatos döntés eredménye. Tudatosan döntünk arról, hogy a másikkal közösen szeretnénk megélni a hétköznapokat. A szerelemben nem tud megjelenni ez a fajta tudatosság. Szerelmünket nem mi választjuk, nem mi döntünk arról, hogy kibe leszünk szerelmesek. A szerelem kialakulása akaratunktól független folyamat. Szerelembe esésünket sokkal inkább azok a kora gyerekkori kötődési mintáink befolyásolják, amelyet édesanyánkkal kapcsolatban megtapasztaltunk. Ezen korai egységélményt vagy annak kínzó hiányát éljük át újra és újra, amikor szerelembe esünk.

„Ha két ember egymásba szeret, nem csak a jó dolgokat osztják meg egymással, hanem a fájdalmat, keserűséget, a szomorúságot és a gyászt is.”

Önismereti utunkon felnőttkori kötődési mintánk megismerése, tudatosítása segítheti azoknak az automatikus cselekvéseknek a felismerését és megváltoztatását, amelyek már nem szolgálják emberi kapcsolatainkat. Megmutatja, mi áll kényszeres működéseink hátterében, feltárja és feloldja függőségeinket, megszabadítja személyiségünket a különböző hiányidentitásainktól. A tudatosság, az önismeret révén képessé válunk megélni a rendben-lévőség, az önmagammal való teljesség-élményét, így lehetőségünk nyílik arra, hogy társas kapcsolatainkkal ne csupán hiányérzetünket és magányunkat akarjuk orvosolni, hanem létezésük tudatos kapcsolódáson alapuljanak.

Szeretettel várlak egyéni konzultációra vagy csoportos tréningjeim egyikére, ha szeretnél megismerkedni, közelebb kerülni saját kapcsolódási mintáidhoz.

Kiss B Tímea

  • viselkedéselemző
  • önismereti coach

+36 30 48 803 48