Kezdjük azzal, hogy mi is az öröm.

Pszichológiai szempontból egy érzelem, mégpedig az alapérzelmek egyike úgy, mint öröm, düh, bánat, félelem, undor és kíváncsiság. Élettani szempontból az idegrendszer elektromos, kémiai és hormonális folyamatainak a megnyilvánulási formája. Az evolúció szempontjából olyan túlélésünkért felelős funkció, ami hozzásegít minket ahhoz, hogy felkutassunk, keressünk olyan dolgokat, amelyek jók számunkra. Mint például egy szelet süti, amivel kapcsolatban személy szerint nekem azt súgják az érzéseim, hogy közeledjek hozzá és, ha tehetem, minden étkezésre hozzá hasonló finomságokat fogyasszak. Igen ám, de azt is tudom, hogy ha állandóan édességet ennék, az ártana nekem és rövid idő alatt megbetegedne a testem. Ebből arra következtetek, hogy a sütik iránti közeledésemmel nem stimmel valami. Ha degeszre eszem magam belőle, akkor az árt nekem, tehát a megjelenő vonzalmam hamis, vagyis szimplán egy illúzió.

Akkor nézzük is meg, hogy mi is az illúzió!

Egyfajta belső álmodozásként, gondolati „ködösítésként”, érzelmi bújócskaként tudnám megragadni. Ebben az érzelmi állapotban gyakran fordulunk külső szerekhez, tevékenységekhez, amelyek elősegítik érzelmi tompultságunk fenntartását. Ilyen lehet az alkohol, a drog, a túlevés, a munkamánia, a szerencsejáték, a szex, a mohóság, és tulajdonképpen bármi, ami a segít elmenekülni fájdalmas múltbeli emlékeinktől, vagy csökkenti bennünk az aggodalmaskodást és a szorongást, amellyel egy képzeletbeli jövő fenyeget. De hogyan tudjuk eldönteni, hogy az öröm vagy bármely más érzés, amit érzünk, valósak vagy csak az illúziónk kerített bűvkörébe? Nagyjából onnan, hogy ha bizonyos érzések jólesők, ám olyan cselekvésre sarkallnak bennünket, amelyek már nem igazán jók, hasznosak számunkra, akkor bizonyos értelemben „hamis” érzelmekkel van dolgunk. Az illúziók tehát igaznak tűnő dolgok, holott mégsem azok.

Érdemes még különbséget tenni az illúzió, és a vízió között.

Víziónak hívjuk a például az álmokat, rémálmokat, amelyek általában olyan érzelmi intenzitást érnek el, hogy felébredünk. Ébredés után megnyugvással vesszük tudomásul, hogy az egész felkavaró élmény csak egy fura álom volt és most már felébredtünk. Illúzióink viszont olyan pillanatok, amelyeket nem feltétlenül érzékelünk valótlannak vagy kevésbé valóságosnak. Ilyen illúziókkal találkozunk, amikor éberen fekszünk éjszaka, vívódások, gondolati örvények és szorongások közepette. Amikor napokon át reményvesztetten, lehangoltan létezünk, nem bírjuk magunkat összeszedni és alig tudunk a napi feladatainkra koncentrálni. Amikor haragot, gyűlölethullámok élünk meg emberek iránt, ami pillanatnyilag segíteni látszik a feszültségünk levezetésében, ám hosszú távon rombolja a személyiségünket. A szorongás, a reményvesztettség, a gyűlölködés átélése elől valami másba szeretnénk menekülni. Szeretnénk valahogy jobban lenni, ezért megpróbáljuk olyan dolgok felé fordítani a figyelmünket, amelyek tompíthatják frusztráló érzéseinket. Próbálunk eltávolodni attól, amitől rosszul érezzük magunkat, és olyan dolgokat keresünk, amitől jobban érezhetjük magunkat, például átadjuk magunkat a sütemény majszolásának.

fény

Már korábban láttuk, hogy a túlélés szempontjából fontos célok elérése örömforrás számunkra. Mindenki azért törekszik valamire, mert úgy hiszi, hogy adott cselekvés majd örömöt fog okozni neki. Az öröm azonban nem tarthat örökké. Ha az öröm nem csillapodna, sosem keresnénk újra. Robert Wright megfogalmazása szerint, úgy vagyunk összerakva, hogy inkább arra koncentrálunk, hogy az áhított cél elérése örömmel jár majd, mintsem arra, hogy röviddel a beteljesülés után szertefoszlik. Buddha azt tanította, hogy az öröm múlandó, és ez örök sóvárgásra ítél bennünket. Egyfajta folytonos kereső állapotban találhatjuk magunkat, ami mindig azon dolgok felé irányít minket, amelyektől reményeink szerint jobban fogjuk érezni magunkat. Viszont alapvető, a túlélést szem előtt tartő működésünknek egyáltalán nem célja a folyamatos boldogságérzetünk fenntartása, kizárólag csak a túlélésre hajt.  Ennek fenntarthatóságára használja az öröm Lehetőségének kilátásba helyezését, hogy majd, ha bizonyos dolgokat megszerzek (például sütit, vagy házat, autót, diplomát…, bármit), attól jobban fogom érezni magamat. Az örömre való Lehetőség egy nagyon erős, kitartó, ösztönös húzóerő, míg az öröm érzet maga egyáltalán nem tartós és hosszú távon már nem is olyan erős, mint amilyen eleinte volt. Ezért fordulhat elő, hogy annak ellenére, hogy tudom, hogy a mohóság, a túlzásba vitt süteményevés nem tesz jót nekem, mégsem tudok másra koncentrálni, ha az asztalomon, egy karnyújtásnyira tőlem ott hízeleg nekem még egy szelet süti, amit bármikor elérhetek, megszerezhetek.

A fent leírt folyamatnak létezik biológiai magyarázata is. Biokémiai szinten az öröm, illetve az arra való várakozás egyenlő az agy dopamin szintjének a mértékével. Ha soha életünkben nem ettünk még sütit, és valaki először a kezünkbe adja, hogy megkóstoljuk, nagy mennyiségű dopamin hormon („boldogsághormon”) árad szét a testünkben a süti édes ízének hatására. Később azonban, amikor már megrögzött süteményfogyasztókká váltunk a dopaminbomba oroszlánrésze azt megelőzően robban, hogy konkrétan beleharapnák a sütibe, még akkor, amikor csak sóvárgunk utána. A harapás utáni dopaminmennyiség jóval alatta marad annak, ami az első harapást megelőzte. A harapás előtti nagy mennyiségű dopamin nem más, mint a rövidtávú boldogság ígérete, egy illúzió. Így fordulhat elő, hogy hiábavaló örömhajhászásba kezdünk és egyre gyakrabban, egyre több süteményre vágyunk.

Így válhat egy szelet sütemény az öröm megszerzésének lehetőségévé. Ez az „ígéret” nem más, mint egy olyan Énvédő mechanizmus, amely segíthet eltávolodni azoktól a megtapasztalásainktól, amelyek itt és most szorongást, frusztrációt okoznak. Ugyanakkor viszont tovább erősítik az elkülönültség érzetünket, vagyis azt, hogy nem szükséges a kellemetlen érzéseinkkel együtt maradnunk, hisz bárhol könnyen találhatunk olyan cselekvéseket, amelyek a jelen pillanatban felbukkanó érzéseink helyett az öröm lehetőségének ígéretét hordozzák magukban. Az öröm megszerzésének illúziója egy olyan Énvédő mechanizmus, amely segít a jelenben felbukkanó fájdalmas megtapasztalásaink az elfojtásában.

Az örömforrások állandó hajszolásának ördögi köréből önmagunk megismerése, elfogadása és megszeretése jelentheti a kiutat. Annak a megismerése, elfogadása, amilyen Én vagyok, ahogy most reagálok és, ahogy a jelenben tapasztalom magam, ahol most épp tartok az életemben.

 

Szeretettel várlak egyéni konzultációmra vagy csoportos tréningjeim egyikére, ha szeretnél önmagaddal megismerkedni, közelebb kerülni saját testi-, lelki történéseidhez.